… avagy: Miért voltak robbanásveszélyesek az egykori

„képcsöves” TV-készülékek képcsövei..

– és vajon mitől robbant fel olykor, a híres-hírhedt Color Star tévé?

 

Itt nálunk Magyarországon jó bő 10-15 évvel ezelőtt kezdtek eltűnni a klasszikus „képcsöves” – pontosabban: katódsugárcsöves tévék mind a szaküzletek kínálatából, mind pedig a használtcikkek piacáról. Ez nem véletlen: Először a  HD, újabban a 4K felbontást kínáló, lapos – ezért helytakarékos! – LCD készülékek már bárki számára megfizethetőek, üzemeltetésük egyszerű, képminőségük nagyszerű, élettartamuk összességében nem rossz. Ma már semmi sem indokolja a képcsöves TV-k használatát, pláne úgy, hogy időközben megszűnt az úgynevezett földi, analóg műsorszórás is.

No de nem volt ez mindig így….

A fiatalok már csak az idősebbek elbeszéléseiből ismerhetik, az 50+ -os korosztály azonban mondhatni első kézből tapasztalhatta meg, hogy anno mekkora kincsnek számított egy saját tévé az otthonunkban – hát még ha színes készülék volt az istenadta! Nem volt olcsó mulatság az új TV megvásárlása, egy átlagos dolgozó egyhavi fizetését simán elvitte – most az 1960-1980 közötti évekről beszélünk! – , később, a kilencvenes évek elején sem volt olcsó egy-egy korszerűbb, márkásabb példány!

Magyarországon az első TV-adások a hatvanas évek elején kezdődtek, nagyjából összhangban a hazai ipar azon erőfeszítéseivel, hogy megfelelő mennyiségben állítsanak elő úgy-ahogy megfizethető árfekvésű vevőkészülékeket. Természetesen, ekkor még csak fekete-fehér adásra, és fekete-fehér képet szolgáltató tévék beszerzésére volt lehetőség… De már akkoriban is problémát jelentett a korabeli készülékeknél olykor előforduló képcsőrobbanások okozta károk és személyi sérülések, majd miután ez – némi technológiaváltással – nagyjából megoldódott, megjelent az első hazai gyártású (összeszerelésű) színes TV-készülékek egyike, a Videoton Color Star.

Aztán, hogy némi költői túlzással is éljek, kissé elszabadult a pokol…

Joggal kérdezheti a kedves Olvasó: mégis, mi a bánatos-fészkes fenétől robbanhat fel egy TV-képcső? Hülye a gyártója, hogy ilyen galád módon veszélyezteti a nézőket, vagy csak ennyire primitív a technika?

Természetesen, minden kérdésre lesz válasz, azonban hogy tisztán láthassunk, először talán ismerkedjünk meg – legalább alapszinten – a katódsugárcsövek működésével!

A ma ismert katódsugárcsövek, angol megnevezésükből rövidítve: CRT ( Cathode Ray Tube = katódsugárcső) elődjét egy bizonyos Karl Ferdinand von Braun nevű úriember találta fel, valamikor nagyon is régen, úgy 1897 körül. Ekkor még csak egy érdekes kísérleti eszköznek tartották, később azonban kiderült, hogy némi továbbfejlesztéssel nagyszerűen alkalmas mind méréstechnikai (oszcilloszkóp), mind pedig az 1930-as években egyre elterjedtebb televíziós képátviteli próbálkozások céljaira. Ami a CRT-k fejlődését illeti, szokásomtól eltérően nem szeretném ezt a témát bővebben kifejteni – annyira terjedelmes és komplikált anyagot adna, hogy egyszerűen kár belemenni, talán majd egy másik, önálló írás keretében esetleg….

Részecskegyorsító a háztartásban

Ki gondolná, hogy a látszatra szerény kis TV-készülék valójában egy miniatűr részecskegyorsító? Távoli rokona annak az úgynevezett „lineáris gyorsítónak”, amit az atomfizikában használtak… Az elv hasonló, a felhasználás módja azonban nagyon is különböző! A képcsőben elektronokat gyorsítunk azért, hogy végül a tulajdonképpeni képernyőn látható képet kapjunk. Ahol az elektron becsapódik, ott a képernyő lumineszkáló bevonata világítani kezd. Mondanom sem kell, hogy az adott képpont fényessége arányos az elektron érkezésének energiájával…

A klasszikus képcső (nagyon leegyszerűsített) felépítését az 1. ábra mutatja. Az egész szerkezet nem más, mint egy különleges alakú üvegballon, mely a következő alkatrészeket tartalmazza:

– elektronágyú – innét repülnek ki azok az elektronok, melyek a képet az ernyőn „kirajzolják”.

– elektronoptikai rendszer – olyan, mint az ismert távcső/mikroszkóp optika, csak itt üveglencsék helyett elektromos erőterekkel fókuszáljuk az elektronágyú által kibocsátott elektronnyalábot.

– nagyfeszültségű gyorsítás – hogy jól látható fényerő legyen majd a képernyőn, „sebességet kell adni” az elektronoknak, ezt a nagyfeszültségű tér vonzóereje végzi el.

Kívül – tehát az üvegballon nyakára szerelve (látható majd a 4.-es fotón) van az eltérítőegység, ami különlegesen elkészített tekercsekből áll, és az általuk keltett mágneses erőhatások „rángatják” ide-oda az elektronnyalábot a képcsőben – mindig a megfelelő helyre irányítva azt, így kapunk látható képet a képernyőn.

Az elektronok, ha a szabad levegőben próbálnánk mozgatni őket, bármekkora gyorsítás esetén is pár centiméternyi út megtétele után elvesztenék erejüket, sebességüket. Beleütköznek a levegőmolekulákba, ionizálják azokat, közben persze lefékeződnek. Ebből kiindulva egyértelmű, hogy a képcső ballonján belül sem levegőt, sem más gázokat sem lehet megtűrni, ezért minden képcsövet a lehető legalaposabban nagyvákuumra leszivattyúznak a gyártás során. (ez egyébként minden más elektroncsőre is igaz!) Minél nagyobb a vákuum, annál jobban működik a képcső, és az elért vákuum minősége nagyban befolyásolja a képcső élettartamát is. Mondanom sem kell, hogy a nagyvákuumra szakszerűen leszívott, jól sikerült képcső sokkal tovább „él”, mint a kókler módon gyártott, belül „gázos” példányok….

Ha már említettük a nagyvákuumot, jó lesz megjegyezni, hogy máris egy lépéssel közelebb jutottunk a képcsövek robbanásveszélyének megértéshez!

Mert ugye mint tudjuk, a levegőnek mint minket körülvevő közegnek, van saját súlya, nyomása is. A közönséges légköri nyomás 1 bar (1 atmoszféra), ami egyébként nem kevés! Gondoljunk bele, hogy az átlagos autó kerekeit kb. 1.8 bar nyomásra kell felfújni, és ez a viszonylag kis túlnyomás milyen jól megtartja azt a nagy dög autót!

Nyilvánvaló, hogy a földi élőlények, így mi emberek is, megszoktuk ezt a nyomást, ebben élünk időtlen idők óta, fel sem tűnik hogy van. Ha egy zárt térfogatnál a külső-belső nyomások kiegyenlítettek, vagy csak nagyon kevéssé különböznek egymástól, számottevő erőhatások nem lépnek fel, nem történik semmi feltűnő..

No de a képcső belsejében majdnem teljes vákuum van, tehát „odabent” nulla a nyomás, kívülről pedig…. Kívülről pedig a képcsőballonra rátehénkedik a teljes földi légnyomás, tehát az 1 bar, másnéven 1 atmoszféra….

Nem sokan gondolnak bele, de a gyakorlatban ez azt jelenti, hogy egy nagyobbfajta TV-képcső – legyen mondjuk a hetvenes-nyolcvanas években elterjedt méret (képátló), a 61 centiméter –, szóval, egy ekkora méretű képcsövet több tonna (!!!) összhatással igyekszik összeroppantani a rá nehezedő külső légnyomás! (aki matekstréber, nyugodtan kiszámolhatja a teljes képcsőfelület ismeretében, az egy négyzetcentiméterre nehezedő nyomást. Eléggé ijesztő értéket kaphat majd…) (2.-es fotó)

Ha a képcső megsérül – olykor egy kisebb karcolás is elég! – a sérülés helyén az üveganyag nem fogja már bírni a terhelést, és ott, azon a helyen „berobban” a képcső. Kiegyenlítődik a benti nagyvákuum a külső légnyomással, mondhatni felettébb drasztikus módon… ( a Nagy Durranás..)

Ez a jelenség egyébként implózió, tehát „befelé robbanás”. Explózióval robban – tehát kifelé terjeszkedik! – a petárda, a dinamit, meg a többi robbanószer is, de a sérült gáztartály, a szputnyikká változni kívánó gőzkazán is. Ezekben itt vagy túlnyomás keletkezik (felrobban a dinamit), vagy már eleve nyomás alatt vannak, amit valami baleseti ok miatt nem tud megtartani (kazán, gázpalack).

Azt gondolnánk, hogy az implóziós képcsőrobbanás talán mégsem annyira veszélyes, hiszen „befelé megy a hatás”.. Sajnos, ez a valóságban másként alakul, különféle légörvények keletkeznek, amelyek nagy erővel szétdobják az üvegdarabokat. A jelenség teljességgel kiszámíthatatlan, jó néhány súlyos sérülést, maradandó fogyatékosságot okozott már képcsőrobbanás!

Jó kérdés, hogy mit tehetünk a veszély ellen? Az egészen korai fekete-fehér készülékek képernyője elé plexi védőernyőt helyeztek. Ha bármi oknál fogva is robbant a képcső (és a készülék nem volt szétszedve, rajta volt a hátlap is!), akkor a szilánkokat a nézők felé megfogta a plexi, hátrafele meg a hátlap. Persze a TV többnyire totálkáros lett, de legalább sérülést nem okozhatott.

Később a képcsőgyártók kidolgoztak néhány konstrukciós változtatást, más technológiával készítették az üvegballont, acélszalaggal fogták körül a képcső ú.n. bura-részét (ez egyébként a képcső biztonságos rögzítésében is előrelépés volt), és a kritikus helyeken (képernyő) vastagabb üveganyagot alkalmaztak. Értelemszerű, hogy a nagyvákuumot ezekből a javított konstrukciókból sem mellőzhették, azonban a nézők irányába történő berobbanás gyakorlatilag megszűnt, elmaradhatott a zavaró plexivédőlap, és a nagyobb képcsövek is jóval biztonságosabbak lettek.

 

Ettől persze még nem lett a képcső „robbanásmentes” – olyan nem is lehet sajnos! – csak „robbanásbiztos”. Maradjunk annyiban, hogy minden vákuum alatti eszköz „felrobbanhat”, elsősorban durva bánásmód, vagy sérülés miatt. Minél nagyobb méretű az eszköz – jelen esetben a képcső –, annál nagyobb hatású az implózió, annál súlyosabbak lehetnek a következményei!

Gyakorlatilag elmondható, hogy szinte mindegyik TV-készülék biztonságos, amit kb. 1980 után gyártottak akár Magyarországon, akár külföldön. A klasszikus CRT TV-k eltűnésével pedig a probléma teljesen megszűnt, az átlag lakosságot ez már nem érinti, egyedül a TV-mániás gyűjtőknek kell szakszerűen dolgozniuk, ha saját maguk javítják a készülékeiket!

Most már majdnem mindent tudunk, csak egy valamit nem: Valójában mi is volt a probléma ezzel a nyomorult Color Starral?

Hát, ezt is elmondom, nem lesz egyszerű sztori…. Kezdjük talán azzal a kissé ellentmondásosnak tűnő ténnyel, hogy a Color Star képcsöve – echte szovjet gyártmány, primitív árnyékmaszkos korai színesképcső – bizony robbanásmentesített kivitel. Tényleg az, és semmivel sem rosszabb ebből a szempontból, mint a korabeli „nyugati” Philips, RCA, stb… képcsövek.

Ennek ellenére mégis létezett a legenda – vagy nem is annyira legenda? Nekem megmaradt emléknek, hogy anyám mennyire rettegett a Color Startól. Pedig drága jó muter meglepően kiváló műszaki érzékkel rendelkezik amúgy, csak hát ugye ő sem képcsőtechnológus, vagy TV-szerelő… nem tudhat mindent… Nekünk nem volt ilyen készülékünk, de máshol bizony lehetett, és anyám ilyen colorstarral fertőzött lakásba egyszerűen nem volt hajlandó belépni. Én meg gyerekfejjel nem értettem, mi a rosseb az a „kolosztár”, amitől ennyire rettegni kell? (később persze megtudtam..)

Lényeg az egészben, hogy a hazai színes TV-adások megindulásakor (1969-1970) sokkal nagyobb volt a lakossági igény a színes készülékek iránt, mint amit a hazai ipar képes lett volna előállítani. A probléma átmeneti megoldása végett, a „baráti Szovjetunióból” komolyabb mennyiségű színes képcsövet, valamint komplett áramköri modulokat rendelt a Videoton, majd ezeket itthoni kávába szerelve „Color Star” fantázianéven hozták forgalomba. Tehát néhány kisebb egységtől eltekintve, a Color Star összes fődarabja a Szovjetunióból érkezett, az ott már egy ideje sorozatgyártott korabeli primitív színes készülékek (Raduga = Szivárvány, 5. fotó) alkatrészei voltak.

Tulajdonképpen a Color Star egy itthon „átcsomagolt” Raduga – a Raduga szerepel a Fénymúzeum gyűjteményében, le is fotóztam, íme! – de utólag is elnézést kérek a hitvány fotó miatt. Bent van a készülék a tárolóban, helyhiány van, és megmondom őszintén nincs nagy kedvem kiemelni a fotózáshoz a kb. 65kg-os Radugát a biztonságos kis vackából, azon a szűk kis helyen!

Tehát „ő” a Raduga, majdnem ugyanaz mint a Color Star. Végtelenül primitív, csak SECAM-színnormás, árnyékmaszkos képcsöves*, hibrid felépítésű (sok elektroncső, kevés és ócska félvezető), nehezen javítható készülék. Ami elromolhat, az el is romlik – a Color Starok gyakran bedöglöttek, a tulaj szaladt vele a Gelkába (dehogy szaladt.. ha volt egy kis esze, házhoz hívta a szerelőt.. mondom, kb. 65kg súlya van az átkozottnak!), aztán persze valahogy sose volt hozzá eredeti, szovjet pótalkatrész… De hát a shownak – és a tévének – ugyebár mennie kellett már akkoriban is, a tönkrement feszültségsokszorozó helyére (emlékszünk még a tanultakra? Képcsőhöz gyorsítófeszültség kell, színeshez nem is kevés, 24-26 ezer volt!) jobb híján a más típusú, más gyártmányú sokszorozót is beépítették.

A készülék immár működött, tulaj megnyugodott. Csakhogy a TV-k belső portalanítása már akkortájt sem volt szokásban, a gyorsítófeszültségnek meg elektrosztatikus ereje van, berántja a levegőben lebegő háziport is a készülékbe – ott aztán átütések, ívhúzások keletkeznek. Tulajnak ez nem biztos hogy feltűnik, hát Istenem, néha kicsit pattog bent a TV.. kép van, lehet tovább nézni a hülye focit, góóóól! Aztán meg: Durrrrrrrr!

Mi történt ilyenkor? Átütött a nagyfeszültség, és az ügyetlen konstrukció miatt kigyulladtak műanyag alkatrészek, aztán meg akár a készülék hátlapja is. Aztán vagy kigyújtotta a lakást (főleg a függönyt, mert általában a régi lakásokban az ablak mellett volt a tévé..), vagy ha nem volt feltűnő tűz, a lángoló művonal (ez egy fontos alkatrész, műanyagból!) addig melegítette a képcsövet, amíg az már nem tudott ellenállni a külső légnyomásnak, és szétszállt az egész franckarika….

Ezek a tűzesetek és képcsőrobbanások elsősorban az elhanyagolt, poros példányok miatt történtek, és ezeknél is csak akkor, ha a készüléket hosszabb időre magukra hagyták, persze bekapcsolva. Egyáltalán nem igaz, hogy az egyébként végtelenül korszerűtlen, ócska Color Star egy időzített bomba lett volna, csak hát ugye a korabeli jó komcsi szokás szerint, mind a gyártó, mind a szakszervizek igyekeztek ellhallgatni azt a nyilvánvaló tényt, hogy az „élen járó Szovjetunió” terméke messze nem tökéletesek, ahogyan a hazai összeszerelés minősége sem az, a pótalkatrész-ellátásról nem is beszélve…. Így történt, hogy egy primitív, anakronisztikusan elavult színes TV-készülékkel történt néhány – tehát nem tömeges! – baleset miatt szárnyra kaptak a pletykák, volt egy újabb ürügy ami miatt lehetett fikázni a Szovjetuniót, és a helyzeten semmit nem segített a Videoton akkori illetékeseinek össze-vissza süketelése a valós káreseményekkel kapcsolatosan…

Néhány kispénzű polgártársunk még a gengszterrendszerváltásig több-kevesebb sikerrel csatasorban tartotta a Color Start, a Radugát, a Rubintot, és még néhány egyéb típusú korszerűtlen, szovjet importból bekerült színes TV-t. A kilencvenes évek elején a Keravill nagyon kedvező feltételekkel beszámított minden ilyen lelakott csotrogányt új készülék vásárlása esetén, nagyobb részben ezért is, kisebb részben pedig a SECAM helyett a (sokkal jobb) PAL színnormára való áttérés miatt ezek a készülékek teljesen eltűntek. A néhány megmaradt példányon, mániás gyűjtők örömködnek, a jobb érzésűek még fel is élesztenek egyet-egyet….

A fotón bemutatott Raduga egy idős asszony hagyatékából került hozzánk, állapota kimondottan jónak tűnik, jövőbeni felélesztését tervezzük.

Köszönöm a Kedves Olvasó érdeklődését, türelmét, és őszintén remélem, hogy technikatörténetünk múltjából ismét megmutathattam Önnek, Önnöknek néhány valódi érdekességet!

Horváth Péter

 

* Az árnyékmaszkos színes képcsövek, konstrukciós okokból kifolyólag, gyengébb minőségű képet adnak, mint a jóval korszerűbb ú.n. in-line típusú képcsövek. Részletek mellőzése nélkül a főbb problémák az árnyékmaszkosnál: A kapott kép kevésbé fényes és kontrasztos, a színhelyesség gyakran nem megfelelő. Ezek a fényerő és konvergenciahibák alapvetőek, és ebből a szempontból nemigen különböznek egymástól a „nyugati”, meg a szovjet gyártmányok sem. Elavult konstrukció volt már a hetvenes években is ez a képcsőtípus. Mindamellett ezeket a hibákat – képcsőtől függetlenül – még tetézi a politikai megfontolásból alkalmazott egykori SECAM színkódolási metódus, amelyet a volt KGST-országot többsége, így Magyarország is elfogadott és alkalmazott. A „nyugatnémet” PAL minden szempontból a legjobbnak tekinthető az analóg színes TV-készülékekben alkalmazható zínfeldolgozási rendszerek tekintetében!