A Kedves Olvasó bizonyára kissé furcsának találja, hogy egy abszolúte privát magánmúzeum tulajdonosaként egy “állami” fenntartású közgyűjtemény érdekében kampányolok. Nos, igazából nincs ebben semmi különös, hiszen a szakma szeretete, és a technikatörténeti értékmentés jó esetben kiválóan összeköti egymással mindazokat a szervezeteket és személyeket, akik ebben a témakörben érdekeltek!

Az Elektrotechnikai Múzeum – jelenlegi hivatalos megnevezése: MMKM Elektrotechnikai Gyűjtemény, Budapest VII. kerület, Kazinczy u. 21. – kálváriája nem most kezdődött. A működését egykor az ELMŰ, és az MVM Tröszt finanszírozta, aztán az ELMŰ privatizációja után a vállalat új, külföldi tulajdonosi köre nem kívánta továbbműködtetni a múzeumot. Némi állami beavatkozás után, a gyűjteménynek helyt adó épület a VII. kerületi önkormányzat tulajdonába került, a fenntartást-üzemeltetést pedig a Közlekedési Múzeum vette át.

A korábban kiválóan működő, jelentős számú látogatót fogadó múzeum azóta kb. csak vegetál – a pontos részletekre itt nem térnék ki, inkább az Elektro-Installateur című hazai szaklap 2026. / 8-9-es összevont számában megjelent cikket ( dr. Tóth Judit írása) ajánlom az érdeklődők figyelmébe!

Folyó év szeptember 15.-én a Világítástechnikai Társaság szervezésében kerekasztal-beszélgetésre került sor az Elektrotechnikai Múzeum épületében, kb. 40 fő (nagy részük nyugdíjaskorú) részvételével. A rendezvényen természetesen megjelentem, mert a felvetett témák az én munkásságomat is érintik!

Hogy ne legyen félreértés: Kimondottan realista, gyakorlati beálítottságú műszaki emberként ki nem állhatom a taktikázást, az alakoskodást, a gerinctelen mellébeszélősdit. Ehhez tartom magamat a továbbiakban is. Ami pedig az Elektrotechnikai Múzeummal való viszonyomat illeti, egyszer régen valaki megkérdezte, hogy miért foglalkozok velük, hiszen számomra ők “konkurrencia”?!

Azt válaszoltam, ez nem így van. Hogy miért is?

– ők voltak előbb, mint a Fénymúzeum, pedig már 30-akárhány éve gondozom a saját gyűjteményemet,- a szakmai közösséggel ápolt jó viszony, és a közös értékmentési célok már eleve kizárják azt, hogy itt most bármiféle konkurrenciáról beszéljünk,

– számomra az USA-beli (kifejezetten praktikus, és jól bevált) szisztéma a mérvadó. Az amerikaiaknál nagyon sokféle múzeum található, egy kisebb részük “állami”, tehát közgyűjtemény. Ennél jóval több alapítványi, vállalati, és magánszemélyek által működtetett szakmúzeum van náluk, melyek ugyanúgy múzeumi besorolással rendelkeznek, és a közönség számára látogathatóak, mint a közgyűjtemények. Az érintettek nem “fúrják” egymást, hanem példaszerűen együttműködnek!

Én ehhez az állásponthoz tartom magam, akinek meg nem tetszik, nyugodtan rághatja a kefét amíg meg nem bolondul, engem nem érdekel a pitiáner irigykedők állandósult jajveszékelése…

Egy szó mint száz, az Elektrotechnikai Múzeum bajban van. A jelenlegi fenntartó – jó szándék ide vagy oda – nem ért ehhez a gyűjteményhez, a látogatók nem jönnek, a múzeum teljesen elvesztette korábbi edukációs funkcióját is. Az igazgatóból főmuzeológussá leminősített dr. Antal Ildikó elismert, kiváló szakember, de ez itt nem segít. Hiába próbál helytállni, ilyen körülmények között képtelenség bármit is tenni.. Tényleges mozgástér híján, mégis hogyan?

Volt tehát egy kerekasztal-beszélgetés, résztvevői pedig a Magyar Elektrotechnikai Egyesület, és a Világítástechnikai Társaság egyes prominensei, valamint a meghívott hallgatóság. Több órán keresztül nagyon szép szóvirágok hangzottak el, csak éppenséggel ettől nem fog változni semmi. Hogy őszinte legyek: ez így nem működik, és nem is működhet. Mndenki tudja, mik a legfőbb problémák, ezeket szépen ki is vesézték, a megoldás persze még a levegőben lóg. Ezen nem is szabad csodálkozni, a siránkozás eddig még soha nem hozott kézzelfogható eredményt, aki pedig érdemben tenne is valamit, azt ignorálják..

A nem túl ügyesen megszervezett program miatt, a kerekasztal-beszélgetés végén már nem jutott arra idő, hogy a hallgatóságból is felszólalhassanak azok, akiknek érdemi mondanivalójuk van. Néhányan végül mégis hozzászóltak, többnyire a felvetett témától idegen megjegyzéseket tettek, amiktől sajnos továbbra se vagyunk beljebb egy centit sem…
Miután ott a helyszínen nekem sem volt lehetőségem elmondani azt a nagyjából 15 perc figyelmet és türelmet igénylő hozzászólást, amely talán tényszerűbb lett volna mint a több órán át tartó – érdemben semmi újat nem hozó – falra hányt borsó, jobb híján itt és most, írásban teszem közzé azt a néhány kósza gondolatot, amelyek megfontolásával – uram bocsá’ megvalósításával – talán jobb pozícióba kerülhetne az Elektrotechnikai Múzeum…

“Hölgyeim és Uraim, tisztelt Egyesületi Tagok!

Aki esetleg nem ismerne, Horváth Péter vagyok – elektrotechnikus, műkedvelő technikatörténész, a Fénymúzeum Alapítvány kuratóriumának elnöke. Több, mint 30 éve gondozom Magyarország legnagyobb – magánkézben levő – világítástechnikai szakgyűjteményét, nyilván nekünk is van kismillió problémánk mind a finanszírozással, mind a menedzseléssel, ezért teljes mértékben megértem és átérzem az Elektrotechnikai Múzeum problémáit.

A korábban elhangzottak között néhány nagyon jó, kimondottan megvalósítható javaslat is szerepelt, ezeket is említeni fogom. Mivel több témánk is van, kezdjük először az Elektrotechnikai Múzeum problémáival!

Nos, én elhiszem, hogy a jelenlegi épület korábban jól megfelelt, azt is elhiszem hogy szakmai szemszögből nézve, egy meglehetősen kultikus hely. Ettől még nem kellene, és nem is szabad megtartani. Hogy miért?

– kezdjük ott, hogy az épület nem a múzeum tulajdona, hanem a helyi önkormányzaté. A mindenkori múzeumvezetőség ki van szolgáltatva nekik, és csodát amúgyse várjunk tőlük. Már az önkormányzattól.. Nekik fontosabb a bulinegyed, az autósok szekálása, a fizetős parkolás fenntartása, meg még ezer másik dolog, csak a műszaki kultúrával ne kelljen foglalkozni… Gondolom, pénzügyi keretük sincs túl sok….

– az épület nem akadálymentesíthető. Hiába van egy felvonó, erről a legtöbben nem tudnak, az igénybevétele tehát kissé bajos… Nagyobb létszámú problémás csoportok -mozgássérültek vagy idősek már eleve ezért sem látogathatják a múzeumot! Nem mindenki tud lépcsőzni, ugyebár..

– nincs már hely, nincs hová terjeszkedni. Még ha nyers erővel és elszántsággal kipateroljuk azt a borzalmas “Kandó Kávé Kiállítást”, akkor sem nyerünk sokat. A raktárbeli kincsek kiállításba vétele jóval több helyet igényelne, mint amekkora az egész ingatlan, tehát ez is egy újabb zsákutca!

– kevés a látogató? Hát, nem is csodálkozhatunk ezen – a Kazinczy utca sétálóutca lett, ez régebben nem így volt. Az érdeklődők nem tudnak idejönni autóval, az utcába be sem lehet jönni másképpen, csak gyalog. Parkolóhely kijjebb sem igen található, ráadásul az egész környéken fizetős a parkolás . Éppen az imént mondtam egy itteni ismerősnek, bejövök ide kulturált ruházatban, tömegközlekedéssel – amint hazamentem, ezt a ruházatot rögtön lehet a fertőtlenítőbe dobni. Annyira büdös és mocskos lett a tömegközlekedés, hogy az kb. vállalhatatlan. Nem véletlenül jár szinte mindenki autóval, akár múzeumba is. Ha nincs megfelelő mennyiségű, és főleg: ingyenes parkolóhely, nem jönnek a látogatók. Ez ennyire egyszerű! Ha be is lehetne hajtani a Kazinczy utcába, a múzeum udvarában elférne talán 4db Trabant, azok is szűkösen. Ide akarjuk látogatók tömegeit bevonzani?

– a külföldi turistákra, mint látogatókra ne nagyon számítsunk! Már régóta nincs igazi “kulturális turizmus” Magyarországon, a Kazinczy utca környékén megforduló külföldiek többsége “buliturista” – igénytelen piások, drogosok, mindenféle primitív és züllött figura. Ne gondoljuk, hogy ezek majd bejönnek a múzeumba régi trafókat nézegetni, és még fizetnek is ezért..

– mindenki sipákol, hogy nincs megfelelő utánpótlás a villamosiparban, túl kevesen választják ezt a szakmát. A megoldás adott – “időben meg kell fogni a kölköket” még egészen fiatalon, hogy a kontraproduktív irodista-karrier helyett valami sokkal értelmesebbet mutassunk nekik. Jó, ezzel magam is egyetértek – de hogyan csináljuk? Egyéni látogatóként nem jönnének amúgysem a tinédzserek, inkább szervezett iskolai csoportokban lehet gondolkodni. Az iskolások hogyan érkeznek? Természetesen iskolabusszal. Jó, és hogyan áll meg itt az iskolabusz? Erre senki nem gondol? Esetleg megáll a busz a Rákóczi úton, a tanarak áthajtják a csoportot azon a mocskos, húgyszagú fertőn (drogosok, hajléktalanok, randalírozó külföldiek között manőverezve..) ami az egész bulinegyedet jellemzi, majd a múzeumon belül, már a “béke szigetén” tartunk egy jó másfél órás csodálatos előadást a kölköknek. Amíg ez tart, addig az iskolabusz sofőrje “anyázik”, mert ugye hová meneküljön a busszal, és ha talál is parkolót, utána mit kezd magával? Ott ül a buszban egy-másfél óra hosszat, WC-zés és kávé nélkül? Remélem Önök is belátják, hogy ez egyszerűen nem működik így, nem is működhet!

Álláspontom szerint, az alábbi megoldás(ok) nagyjából életképesek lehetnek:

– a megfelelő szerveknél (illetékes minisztériumok, stb..) kollektíven, egyesületi szinten kérvényezni kell, hogy az Elektrotechnikai Gyűjteményt minősítsék vissza múzeumnak, méghozzá véglegesen! – valamint vonják ki az MMKM fennhatósága alól.
– a jelenlegi épületből a múzeum költözzön ki, az önkormányzat pedig fizessen valamiféle pénzbeni “megváltást” részükre, az épület átadásárt cserébe.
– a már független vezetéssel és költségvetéssel rendelkező Elektrotechnikai Múzeum, kerüljön a kulturális tárca irányítása alá, és a működést is az illetékes minisztérium finanszírozza.
– az állam biztosítson egy nagy, lehetőleg budapesti ipari ingatlant – célszerűen valamelyik külső kerületben -, ahol megfelelő épületek, és nagyméretű telekterület egyaránt rendelkezésre áll.
– szintén az állam, közelebbről a kulturális tárca biztosítson megfelelő pénzösszeget, az új múzeumépület(ek) szükséges átépítéséhez, hő és vízszigeteléséhez, belső berendezéséhez. Jóval olcsóbb mint egy stadionépítés, és ez legalább hasznos is, ráadásul hosszabb távon megtérül!
– Önálló, minőségi weblapot a múzeumnak!

– Nem javaslom, hogy a Magyar Elektrotechnikai Egyesület vegye át az Elektrotechnikai Múzeum üzemeltetését. Ehhez sem pénzügyi forrásokkal, sem szakemberekkel nem rendelkeznek, a korábban tanúsított hozzáállásuk is kissé furcsa… túl sok a személyes és érdekellentét.. A kulturális örökség védelme elsősorban az állam feladata, az ilyen-olyan befizetett adóimat inkább ebbe a témába befektetve szeretném viszontlátni, mint pl. a versenysportban – és még nagyon sok műszaki kartársunk is így van ezzel!

– Egyetértek avval, hogy a fiatalok elektrotechnikával való szakszerű “megfertőzése” végett, a múzeum által megbízott profi marketingesek olyan reklámkampányt létesítsenek, ami még a mobilmániások figyelmét is felkelti. Ehhez rátermett külső szakembereket kell felkérni!
– Javaslom, hogy a fiataloknak szánt múzeumi előadásokról mindennemű tekintélyelvűség száműzve legyen! Azt persze nem lehet megengedni, hogy bármiféle múzeum területén látogatói anarchia uralkodjon, ott bárki is randalírozzon, vagy az előadást zavarja. Meg kell találni ama bizonyos arany középutat, amely mind az előadó, mind a közönség számára vállalható, ez csak hozzáállás kérdése. Tudomásul kell venni, hogy az emberek nagy része (főleg a tinédzserek, de a fiatal felnőttek is) unják már a túlszabályozottságot, és ennek megfelelően ha bárhol is kioktató hangnemre, régi komcsi stílusra számítanak, egyszerűen bojkottálják az adott rendezvényt. Ezt figyelembe nem venni, több mint hiba!
– Bár a kerekasztal során nem került szóba, megemlíteném: nem javaslom a “családi programok” rendezésébe történő kétségbeesett előremenekülést (sok múzeum itt hibázik nagyot), a kisgyerekes családok becsődítését. Érdektelen, csak a gyerekprogramokra érkező látogatókra semmi szükség: inkább a tizenévesek szórakoztatva tanítására kell koncentrálni!

Saját előadói élményeimből kiindulva megjegyzem, hogy nekem ebből a szempontból kimondottan szerencsém volt / van – ugyanis az eddigi előadásaimra a szervezők “válogatott anyagot” hoztak – érdeklődő, jó eszű fiatalokat, és szintén nagyszerű közönségnek bizonyult felnőtteket!
A fentiek megvalósításával, a megújult Elektrotechnikai Múzeum ismét bekapcsolódhatna az iskolai fizikaoktatás rendszerébe, akár vidékről érkező csoportokat is fogadhatna, ne mondjunk le a felnőttképzésről sem! – és végezetül az idősebb szakemberek számára is jelentős nosztalgikus élményt nyújthatna!
Igényes külföldi látogatók, turistacsoportok akár az utazási irodájuk buszaival is érkezhetnének, ha van normális (ingyenes) parkoló! Ez egy kimondott turisztikai “piaci rés”, ki kellene használni!

A csődbe vitt Tungsram esete, és a magángyűjtőkkel kapcsolatos problémák:

Bár anno jómagam is afféle magángyűjtőként kezdtem a fényforrások, és egyéb világítástechnikai anyagok gyűjtését (Magyarországon elsőként!), ettől még nincs túl jó véleményem a hazai magángyűjtőkről. Nem csak a világítástechnikai tárgyak gyűjtői, minden más egyéb gyűjtési témában rengeteg a kapzsi, erőszakos dilettáns, a pénzügyileg jól eleresztett rámenős bugris, meg az önerejéből szakmailag érvényesülni képtelen tolakodós. Egy részük a régiségkereskedőket “hizlalja”, másoknak meg az tölti ki az életét, ha a nálánál jobb képességűt “fúrhatja”, pocskondiázhatja.

Mint egy technikatörténeti értékmentéssel foglalkozó civil szervezet vezetője, már rég átléptem ezeken a kicsinyes dilettánsokon. A probléma az, hogy egyesek képtelenek felmérni a rámenős laikus, és a valóban elhivatott “mániás” szakember közötti különbséget, és – irigységből, korlátoltságból, személyes vagy politikai ellenszenv alapján – az első csoportba tartozókat segítik.
Ennek eredménye hogy pótolhatatlan műszaki relikviák vannak olyan magángyűjtők birtokában, akik tényleges értékmentő misszió végzésére alkalmatlanok. Neveket nem mondok, úgyis magukra ismernek az illetők..

A Tungsram házi gyűjteményével kapcsolatos visszásságok is itt kezdődnek. Ugyanis még évekkel ezelőtt, mikor a Tungsram Operations Kft csődközeli helyzetbe került, én már akkor felvettem a kapcsolatot egy úriemberrel, aki a Tungsramnál meglehetősen magas beosztásban dolgozott, és – akkoriban velem együtt – VTT-tag is volt.

Az úrnak elmondtam, hogy mivel foglalkozunk, és látva a Tungsram körüli problémákat, felajánlottam, hogy szívesen közreműködnék a gyárban még fellelhető relikviák megmentésében, és ehhez – természetesen – megvan a szükséges hozzáértésünk, tapasztalatunk is.
Az volt a válasz, hogy “először a Tungsramos dolgozók érdekében kell intézkednünk, aztán majd meglátjuk..” Ebben maradtunk, és az úriemberrel később már soha nem beszéltem, mert a továbbiakban nem keresett!

Közben a Tungsram becsődölt, és a sajtóreferensükhöz fordultam – ugyanezzel a megkereséssel. Többszöri telefonos érdeklődésemre mindig ugyanazt a “lerázós” választ kaptam: ” Iiigen Péter, köszönöm hogy hívott, még néhány hét türelmet kérek hogy tisztán lássunk, hívjon majd ekkor és ekkor…”

Ekkor még a Tungsram Operations Kft vezetősége bőven hogy “birtokon belül” volt, igazán átadhatták volna akár nekünk, akár az Elektrotechnikai Múzeumnak a mentésre érdemes anyagokat!
Ez persze nem történt meg, elindult a csődeljárás, és mivel időközben megalakult a Fénymúzeum Alapítvány, immár civil szervezetként hivatalos megkereséssel fordultunk a felszámolóhoz, a “nem értékesíthető” de muzeális Tungsram-anyagok átadását kérve!

Sokadik érdeklődésünkre sem válaszoltak!

Innentől kezdve, még zavarosabb lett az ügy. Én nem tudtam arról, hogy az Elektrotechnikai Múzeum vezetője, dr. Antal Ildikó időközben megállapodott a felszámolóval, miszerint a múzeum kapja meg a Tungsram házi gyűjteményét. Ezzel nincs is gond, úgy voltam evvel hogy jó helyre kerül a gyűjtemény…
Azután kiderült, hogy valaki idegen bekéredzkedett a Tungsram Váci úti telephelyére, és állítólag kivitték a kollekció javát. A megbeszélt időpontra érkező dr. Antal Ildikót már be sem engedték a portán, holott – elvileg – hivatalosan megállapodott a felszámolóval..

Mint a kerekasztal-beszélgetés során kiderült, ezt a partizánakciót a MEE egyik vezetője szervezte, és a gyűjteményt az ő közreműködésével és jóváhagyásával egy általam ismeretlen magánszemélynek átadták.
A nevezett (MEE vezetőségi tag!) tehát kijátszotta az országos gyűjtőkörrel rendelkező Elektrotechnikai Múzeumot, kijátszotta a szintén MEE-tag dr. Antal Ildikót, és kijátszotta a világítástechnikai értékmentésre szakosodott Fénymúzeum Alapítványt, valamint annak – szintén MEE-tag! – vezetőjét is!

Amikor mindez elhangzott, nem értem, hogy a jelenlévő MEE-tisztségviselők miért nem vonták kérdőre ezt a személyt? Azonkívül, hogy ez mennyire etikátlan – sőt, gusztustalan -, senki nem érzi úgy, hogy itt valamiféle bűncselekmény is történt? Ezt egy patinás múltú egyesületen belül így, ebben a formában meg lehet tenni, mindennemű következmény nélkül?
Mit szólna ehhez a disznósághoz Kandó Kálmán, Verebëly László, Zipernowsky Károly, Straub Sándor, no meg az öreg Pattantyús? Látom, ahogyan forognak a sírjukban, mint az ipari ventillátor!

Addig, amíg az egyesületen belül is ilyen a hozzáállás, és az egyesület által deklaráltan is támogatandó országos szakmúzeumot így kijátszhatja az egyesület egyik prominens alakja, addig mit várunk? Hogy maradhat egy ilyen húzás következmények nélkül?
Nem látom, hogy bárkit is felelősségre vontak volna ebben az ügyben! Mindenki csak ült, nézett maga elé, és tudomásul vette, hogy Magyarország ipari múltjának egyik jelentős részét, egy ismeretlen magánszemély “csak úgy” elvihette!

Mindezt csak azért, nehogy az Elektrotechnikai Múzeum, vagy a Fénymúzeum gondozhassa ezeket a relikviákat. Azt sem tudjuk, tételesen mi került ki, azt meg főleg nem hogy hová… Egyáltalán, akihez ezek a tárgyak kerültek, ért hozzájuk? Van az illetőnek bármiféle villamosipari, fényforrástechnikai gyakorlata, vagy végzettsége? Ez az ismeretlen valaki is 30+ éve gyűjti a fényforrásokat, vagy csak most hirtelen kedvet kapott hozzá?

Hát igen, ennél már nemigen van lejjebb.. Ezt itt, Magyarországon, egy állítólag civilizált országban, 2026-ban következmények nélkül meg lehet tenni .Egyre ijesztőbb ez az állandósult “etikai földzárlat”  – senki sem tiltakozik, a bárányok hallgatnak. Jól van ez így?
Ennyit a Tungsramról, és a magángyűjtőkről….

Hölgyeim és Uraim, ennyit szerettem volna elmondani, köszönöm hogy meghallgattak, köszönöm figyelmüket!”

Horváth Péter